1999 Francia Intézet

Pál Csaba kiállítása a Francia Intézetben

1999 januárjában olyan kiállításnak adott otthont a budapesti Francia Intézet, mely nemcsak formavilágában, redukált színeivel (a fekete-fehér fotómanipulációk és a fehér gipsz bársonyos fény-árnyék játékával ), de a gondolatiságában is illeszkedett a helyszín szelleméhez. Az úgynevezett posztstruktualizmus, az Új technológia Szelleme (Nouvel Esprit Technologique ) a belső térben kiállított installációk létrejöttét is inspiráljta, és ezáltal a kiállító tér és kiállított tárgyak mintha összeolvadtak volna. Mintha öröktől fogva itt lenne a helyük a lehető legtermészetesebb módon. Nem is tűnnek fel. Keresi az ember a kiállítást, a tárgyakat, de csak a hangulatot érzi, a Francia Intézet hangulatát.

A körívben futó nyitott emeleti folyosóról letekintve, a lefelé vezető lépcső két oldalán egy-egy óriási, hófehér körforma – mint valami fontos célra kijelölt ismeretlen űrlények leszállópályája. Az egyszerű emberi halandók számára érthetetlennek, de mégis valami titkos tudás szorongató ismeretlenségével hatnak.

Az egyik kör szélén négy virágcserép-forma, melyekből mindent pásztázó, radarszerű egyszerű és borzongató formák merednek a kör közepe felé mindegyik „fejéből” egy-egy drótszál fut a szomszédos szerkezet felé. Behatolhatatlan, zárt rendszert alkotnak, mint a szomszédos kör, a közepébe állított, „fejjel lefelé fordított” lyukas fenekű virágcserép-formával.

A szemlélő úgy érzi, itt értelmet kell keresnie, valami mögöttes, fontos, magyarázó erejű, megnyugtató kapaszkodót, de a látvány szigorúan egyszerű szerkezetével egyre csak kisiklik az „értelmező tudat markából”.

Ha nem is kapaszkodót, de némi támpontot mégis kaphatunk az óriási gipszkörök és az emeleti különleges, fotó-hatású képek megközelítéséhez.

Ezt a támpontot Pál Csaba egy korábbi művének átalakított változata adja, rögtön a bejárat mellett. A falra erősített három, egyenként 15×90 cm hosszú részből álló szerkezet leginkább egy fali fogasra emlékeztet, lévén, hogy a legfelső elemből hosszabb- rövidebb pálcikák lógnak ki . Ahol a felső sorban nincs kiálló rudacska, annak az alsó sávban egy-egy negatív, fekete lyuk felel meg. A legalsó sávban pedig a rudacskán eltorzított, kiforgatott „modulált” fotói láthatók.

Pozitív-negatív, fekete-fehér, igen nem.

Pál Csaba már korábbi műveivel is a nyelv filozófiájának kérdéseit próbálta láthatóvá tenni. Kényes feladat ez, hiszen eleddig a legtöbb esetben a művészek a műalkotásról filozofáltak, szóban vagy újabb műalkotásokkal, míg ez esetben megfordult a helyzet: a nyelvről, a nyelv filozófiájáról kíván valaki a tárgyak, műalkotások nyelvén szólni.

A nyelv egy végsőkig absztrahált rendszer. A betűk és szavak, a mondatok és mondatrészek logikája, kapcsolatrendszere szilárdabb, artikuláltabb struktúrának tűnik a képzőművészet egyre szabadabbnak tetsző formanyelvéhez képest. Az elvont gondolatok valós, háromdimenziós tárgyakkal való modellezése azt sugallja, hogy semmi sem olyan egyértelmű, mint gondolná az ember. Palotai János a kiállítás megnyítóján elhangzott beszédében Wittgenstein azon kijelentését tekinti kiindulópontnak, miszerint”…a kijelentés csak annyiban állít valamit, amennyiben kép. A kijelentés csak annyiban képe egy tényállásnak amennyiben logikailag tagolt”.

Ebből az következik, hogy csak az által igaz vagy hamis egy kijelentés, amennyiben képe a valóságnak. A kijelentések igaz vagy hamis voltát Pál Csaba a következőképpen modellezi:

Az igaz állítások pozitív formát és fehér színt kaptak ( a térbe kinyúló hosszabb-rövideb 2 pálcikák), míg a hamis állításokat egy sorral lejjebb a lyukak jelölik, amelyek természetszerűleg feketék. Pozitív és negatív állítások egymáshatását erősíthetik, gyengíthetik és ki is olthatják. Viszont ezek után jön a „csavar”. A nyelvi elemek képi modelljeiről készült fotók eltorzítása, negatívjainak használata (ahol még felismerhetők lehetnek a formák), megforgatása a számítógép segítségével, és ezek egymásra rétegezése. Bemutatja, hogy mire képes az ember az egyszerű eszközökkel, hogy mivé képes eltorzítani a fekete-fehér valóságot úgy, hogy végső soron a valóság mégis felismerhető, mi több: ez is a valóság részévé válik.

A posztmodern szellemiség idejét, a régi gondolatok, a régi értelmezések újraértelmezésének időszakát éljük. Hiszen modellezni is csak azt lehet , amiről már eleve van tudomásunk.

Ha nem a tárgyakat, a fizikai valóságot vizsgáljuk és modellezzük, a már előre elgondolt elméletek variálása, újragondolása válik művészetté, filozófiává. Egyre többen érzik úgy, le kell számolni azzal, hogy az ember képes újat hozni, új módon gondolkodni a világról, eredetit alkotni. Hiszen ez csak a múlt ismeretében, arra támaszkodva lehetséges. Soha nincs, és soha nem volt hirtelen minőségi változás, egyik napról a másikra. A reneszánszt megelőző időszakban is itt élt az antik örökség, az új irányzatok is csak megelőző irányzatok gondolataiból táplálkoznak, még ha látszólag meg is tagadják azokat.

Wittgenstein szavaival: „kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépet rajtuk. ( Úgy szólván el kell hajítani a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladni ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot.”)

Pál Csaba a modellezett nyelvi rendszerek egy-egy részletét emeli ki a kiállítási katalógus képeinek felhasználásával. Van, hogy negatívra fordítja, sőt meg is forgatja ezeket az ábrákat, számítógép segítségével zárt köröket alkot, az eltorzított képeket filmre nyomtatja és egymáshoz képest elcsúsztatva fotogrammokhoz hasonló, a fotózás őstörténetét idéző ábrákat produkál. A digitális csúcstechnológia felhasználásával idézi meg a régmúltat. A technikai bravúrok háttérben ott rétegződik tehát az emberi alkotás és a régi gondolatmodellek. Ugyanazok a gondolatok időről időre, kisebb-nagyobb változásokkal. Ugyanaz, újra és újra. Áttetsző rétegekben láthatunk a kezdetekig, de tisztán a kezdeteket nem láthatjuk, csak a rárakodott rétegekkel együtt. Lehántani oly nehéz már, az egyes rétegek is deformáltak, manipuláltak, ahogyan az ember tovább élve tovább alakítja az adottat. KÖRBE ZÁRJA, megforgatja, de mindig körön belül marad.  (Francia Intézet, Budapest,1999.I.11-II.1.)

Mecsi Beatrix

 

1, Pál Csaba – Installációk (1995-1998) kiállítási katalógus

Palotai János: Funktorok , Balkon, 1996/4.5. p.24-25

2, E modell szerint tehát az igazságban is vannak fokozatok.

3, idézi: Palotai János, i.m.

pál csaba Kép142

pál csaba Kép143

pál csaba Kép144

pál csaba Kép145

pál csaba Kép146

pál csaba Kép147

pál csaba Kép148

pál csaba Kép149

pál csaba Kép150

pál csaba Kép151

pál csaba Kép152

pál csaba Kép153

pál csaba Kép154

pál csaba Kép155

pál csaba Kép156

pál csaba Kép157

pál csaba Kép158

pál csaba Kép159

pál csaba Kép160

pál csaba Kép161

pál csaba Kép162

pál csaba Kép163

pál csaba Kép164

%d bloggers like this: